Neményi Márton írása (cotcot.hu )
Epikus méretű, huszonhat perces, Bőrizomtömlő című nagylemezzel debütált a Három kismalac, ami a szinte hallgathatatlan hosszúsága ellenére is nagyon vicces, csak még nem tud róla senki. A trió egy gitárból és két hangból áll, az egyik Borovitz Tamás, aki a Malacka és a tahó frontembere is, a másik Szalai-Burszán Vera; velük készítettünk elvileg vicces, de titokban egész komoly interjút jó meg rossz közönségről, meg arról, hogy a stand-up nem feltétlenül a röhögésről szól.
Hobbiegyüttesnek indult vagy tudatosan készültetek a zenés stand-up szerepre?
Tomi: Aha… Vera, szólsz majd, amikor te jössz? Oké. Szóval 2006-ban elmentünk Zubreczki Dáviddal, a Boogie Mamma frontemberével duóként fellépni a Magyar Rádió Humorfesztiváljára, ő akkor már régen írta az együttese hírleveleit, amik nagyon viccesek voltak, én meg a Malacka és a Tahó hírleveleit. Kitaláltuk, hogy majd ezeket fogják felolvasgatni egymásnak a színészek, mi nem akartunk stand-upolni, szerzőként mentünk Kiderült, hogy olyan nincs, nekünk kell felolvasni.
Ami nektek nyilván nem okozott gondot.
Tomi: Hát, akkor azért nem örültem neki. Na mindegy, a lényeg, hogy a Dávid továbbjutott, nekem meg szóltak, hogy „de hát ott van az a jó kis Malacka, van az apokémonos, meg minden”, nem tudom, honnan tudtak rólunk, mert akkor még senkit nem ismertem, a Litkai Gergőt sem. Elmentünk és tovább is jutottunk, kipróbáltuk azokat a számainkat, amik alatt már a koncerteken is néztük, hogy röhögnek. A következő forduló viszont már a rádió márványtermében volt, oda meg nem vihettünk szaxofont, dobot, meg ilyeneket, kipróbáltuk tehát, milyen hárman a gitárossal, Zolival és a Malacka akkori énekesnőjével, Krisztával. Csináltunk mi már ilyet egy céges zsúron, tehát hogy hárman vicces dolgokat éneklünk, ez volt a prototípus. Szóval túljutottunk az elődöntőkön is, aztán jött a döntő, ahol nagyjából mi voltunk az egyetlenek, akik semmilyen díjat nem kaptunk. Akkor ez rosszul esett, de most belegondolva mindenki, aki rajtunk kívül ott volt, ma már világsztár, a Kovács András Péter, a Kiss Ádám, a Benk Dénes, szóval a meghatározó stand-up arcok. De azzal, hogy döntősök lettünk, kaptunk egy fellépést a Godot Dumaszínházban, aztán meg azt vettük észre, hogy egyre többet zenélünk ott, hívtak oda, a Kabaréba is, de egészen addig nem vettük komolyan, amíg meg nem jött a Vera.
És hogy jött a Vera?
Tomi: Hát úgy, hogy az előző énekesnő, Kriszta elment szülni kettőt.
Vera: Én a Boogie Mammában énekeltem és nem akartam elmenni. A Totó azért meghallgatott, és mondta, hogy de, menjek, én meg, hogy „de nem”. Ő erre mondta, hogy „de de”. Szóval így én lettem a harmadik kismalac. És nagyon-nagyon sokat köszönhetek a Krisztának, aki támogatott, és akinek beleülhettem a helyébe, egy kész produkcióba. Nagyon sokat segített.
Árad a humor: Szalai-Burszán Vera és Borovitz Tamás (Fotó: Neményi Márton)
Miért készítettetek lemezt?
Tomi: Benne volt a levegőben. A Godot-s fellépések után mindig jönnek, hogy van-e lemez, én pedig csak Malacka-cédéket tudtam nekik adni. Egy szerzői kiadást összehozni egyébként iszonyatos utánajárás, űrlapok, Artisjus-matrica…
Miért nem veszitek fel demóként és pakoljátok fel a netre?
Tomi: Nem ez volt a cél, hanem az, hogy legyen a kezünkben a lemez, amit oda tudunk adni nekik. Ez nem az a letöltős műfaj, a középosztály, aki a Godot-ba jár, annak jól jön az, hogy odaadom a kezébe a cédét, hallgathatja az autóban, meg ilyenek. Most pedig két hónapja kész van, csak még senki sem tud róla, kell sajtóhír, lemezbemutató… Nyilván lenne érdeklődés egy olyan albumra, amin a KAP meg a Litkai is énekel. És itt említsük meg Márton Balázs operatőr-kliprendező nevét, akinek a Litkai mellett a legtöbbet köszönhetjük, és aki készített nekünk három profi klipet barátságból. Azt mondta, az lesz, amit ő akar, és bár nekem is voltak ötleteim, végül tényleg az lett, amit ő akart. Hiába mi vagyunk a vicces emberek, nem hagyta, hogy érvényesüljünk, és így volt a jó.
Van még tovább a Godot után?
Tomi: Onnan már nincs. A Godot a stand-up csúcsa, nincs hova menni tovább. Az pedig király, hogy megmaradtunk Dumaszínház-közeli valakiknek, indult egy csomó kezdeményezés, és nagyon jóban maradtunk velük, úgy is, hogy közben a többiek császárok lettek. Amikor készítettük a lemezt, simán énekelt nekünk az utolsó, Bonus track című számban Litkai, KAP, meg a többiek.
Igen, elképesztő pontossággal és nyilván minden utólagos korrekciótól mentesen.
Vera: Abszolút!
Tomi: A Litkai pedig közben kitalálta, hogy legyen rendszeresen Dumaszínház-koncert, ahol nem az lesz, hogy a Hadházi és a KAP között zenélgetünk, hanem az egész este kifejezetten a zenéről szól. Pataki Balázs például ukulelén játszik, Bruti saját dalokat ad elő, a KAP meg vezetné az egészet.
Szerintetek mennyire vagytok híresek?
Vera: Igyekszik az ember, hogy terjedjen a neve, de mi nagyjából beálltunk egy közepesen híres státuszba. Ezt is a Comedy Centralnak köszönhetjük.
Tomi: A Godot-ba pedig befér hetven ember, ott ezer előadás után sem leszünk híresek, persze tök jó, hogy kint vagyunk a plakátokon. A Comedyben pedig van három évad, amit kéthetente ismételnek, így lettünk közepesen híresek – ez tényleg jó szó ránk. A Verát múltkor egy este hárman állították le, de attól azért nem kell félni, hogy a most itt lévő öt emberből (az interjú a Dürer kertben készült kora este – a szerk.) idejön egy, hogy nem te vagy-e az izé. Nálam is ritka az ilyen, múltkor vettem vonatjegyet, a nő pedig ahelyett, hogy mit tudom én, kétezer forint lesz, azt mondta, hogy „várjál, nem te vagy a tévében az a megmondóember?”.
Vera: Elneveztük magunkat zenés stand-upnak, és ezt nem tudják hova tenni. A megrendelő nem tudja, mit kap majd. Kötöttebb a műfaj, nem biztos, hogy mindenkinek tetszik, nem lehet tudni, hogy erre az állatságra vevők lesznek-e.
Tomi: Vannak szervezők, akik leblokkolnak erre, hogy zenélünk: „ja, ez ilyen gitáros dolog lesz?” Nem tudják, hogy most koncert vagy stand-up jön. Mint Kafkánál, akit a németek zsidónak tartottak, a zsidók meg németnek.
Majdnem híresek
Min múlik, hogy mit szólnak hozzátok?
Vera: Emlékszel, Tomi? Volt két fellépésünk ugyanazon a helyen két egymást követő este, az első este azt hittem, pezsgősdugóval lövik ki a szemem, annyira nem érdekelte őket, másnap pedig széjjelszedtek minket, annyira szerettek. Ha laza vagyok, azt megérzik, meghálálják. Az is igaz persze, hogy van hétköznapi közönség és szombati közönség.
Tomi: Akkor most elmondom, hogy van ez valójában. Sokat beszéltünk erről a többiekkel, és mondják, hogy nincs olyan, hogy rossz közönség és jó közönség, pedig szerintem van. Persze, rajtunk is múlik, és ha ellazulok – ami persze nyilván nem alkohol függvénye -, minden egész más, de mégis baromira kiszámíthatatlan az egész, és ez nagy feszültséget jelent. A többieknél még keményebb, mi elzenélgetünk, erre tapsolnak, de ők ott állnak egyedül, és van, hogy még a legnagyobbakra sem reagál a közönségből senki.
De ők gyorsabban tudnak erre reagálni, nem?
Tomi: Nem biztos. Ha szar a közönség, nincs mire reagálni.
Vera: Volt már, hogy ordítva röhögtem, csapkodtam a térdem – tök egyedül.
Tomi: És persze, ha valakinek bejön a KAP és beül másnap is, az nem biztos, hogy vevő lesz a Kőhalmi-féle értelmiségi poénokra. A Rekop Gyurinak az az elmélete, hogy aki kultúrautalvánnyal jön, az például direkt nem röhög.
Lámpaláz?
Vera: Totónak van, nekem ilyen dumaszínházas estéken nincs, csak tévéfelvételen, szóval olyankor, amikor tudom, hogy látni fogom maga utána.
És a Malacka és a tahó-s múltad nem segített, Tomi?
Tomi: A Malackára a zenéért jönnek meg bulizni, ha félrefúj a trombitás, akkor sincs semmi.
Vera: Viszi a lendület az egészet.
Tomi: Egy Malacka-koncert nem tud rosszul elsülni, van persze, hogy csak úgy tapsikolnak, de mi akkor is élvezzük. Akkor viszont, ha direkt valami vicceset kell énekelni és nem röhögnek, az iszonyat. Eddig mondjuk csak két olyan fellépésünk volt, ami nagyon kínos volt.
Vera: Én olyanokra emlékszem, hogy jövünk le a színpadról, és a KAP-ék már ott várnak, hogy „megettétek őket!”. Néha a saját fellépőtársaink is meglepődnek, hogy mennyire jól működik ez az egész.
Több stand-up, kevesebb dal?
Vera: Az egész más. Ott állni és lökni a szöveget, az egy olyan rutint kíván, ami nekünk nincs meg. Csináltuk ezt mind a ketten, voltunk Félőrülteken (Fiatal Félőrültek Fesztiválja, a Godot tehetségkutatója – a szerk.), nem egyszerű műfaj.
Tomi: Én láttam Verát többször is, és kurva jó volt, ezt nem azért mondom, mert itt ül meg szeretem, láttam én profi, sikeres női stand-upost, és a Vera ezerszer viccesebb volt. Amikor én voltam, nekem is mondták, hogy én voltam a legjobb, de ezt kenhetem is a hajamra. A Litkai azt mondta, hogy nagyon jó volt, de pont olyan, mint a többi, annak pedig semmi értelme, hogy én legyek a tizenharmadik, aki sztorizik. Mert én sztoriztam, elmondtam, hogy az ismerősöm burzsuj családja félmillióért vett kutyát, és amikor először elvitték sétálni, elengedték, három másodperc múlva lecsapott rá a sas és elvitte.
Vera: Csak ugye ezek elfogynak. Az embernek humoristafejjel kell gondolkodnia, ismerek olyat, aki ideül és erről a hamutartóról nyomja neked a dumát fél óráig, de úgy, hogy meghalsz a röhögéstől. Olyan stand-upossal nem is találkoztam még, aki amúgy az életben ne lett volna vicces. Muszáj, hogy vicces legyél, különben nem menne ez a pálya, nem tudnád csinálni.
Balra a gitáros, Galambos Zoltán (fotó: Neményi Márton)
Figyelitek a külföldieket?
(Halkan csóválják a fejüket)
Tomi: Nekem magamtól is eszembe jutnak a dolgok, például egy ilyen, hogy a Nika raguja, ami persze nem nagy poén, mégis visítva röhögnek, ami nagyon jó érzés. Nem állítom, hogy nekem jutnak eszembe egyedül ilyenek az országban, hallom is néha, hogy „á, ez gagyi, ilyet én is tudok”; egy nagyon profi stand-upos mondta egyszer, hogy erre ő mindig azt mondja: igen, lehet, de mégsem te vagy ott. Tízből hétszer egyébként úgy jövök el fellépésről, hogy basszus, ezzel kéne foglalkozni rendesen, tényleg nem akarok vallásos szöveget nyomni, de örömet adsz az embereknek; jó, a Szaros dal után ez kicsit furcsán hangzik…
Vera: Pedig az a legnagyobb öröm. A magyar stand-up egyébként jópofa, nem több. Nekem nagyon hiányzik a megmondós része, hogy legyen olyan, aki nem feltétlenül vicces egész este, csak van egy véleménye a világról és azt bizony megmondja. Hogy kiáll a színpadra, lóg a cigi a szájából és öt perc alatt az anyázásig pörgeti magát. Ha egy hiteles ember kiáll és elmondja a véleményét, az is működhet, a stand-up nem feltétlenül arról szól, hogy röhögjünk. Ez Magyarország sajátja. Én voltam már pár Félőrültön, de még próbálkozót sem láttam, eszükbe sem jut, hogy így is lehet, pedig szerintem működne.
Igen, csak azonnal felállna és kimenne a fél közönség.
Vera: Mert máshoz vannak szokva. De ha csinálsz magad köré egy botrányt, ott maradnak, mert kíváncsiak rád. Egyébként pedig Magyarországon senki nem fog felállni és kimenni, mert kifizette a jegyet. Inkább megvárják a következőt, amin lehet röhögni, de lehet, hogy két hét múlva még mindig azon gondolkodik, aki megmondta.
Visszatérve: szóval csak úgy eszedbe jutnak a dolgok?
Tomi: Most például humor-brainstormingot tartottunk, összeírtam vagy tíz témát, hogy miből lesz dal, ebből hármat-négyet meg is írtam ma. Feküdtem az ágyon, nem keltem fel, és azon gondolkodtam, hogy mi lehetett a celebek jele az oviban. Aztán eszembe jutott Lakat T. Károly, aki a legviccesebb celeb a világon, és azon agyaltam, milyen rokonai lehettek, hogy például Lakat T. Mobil, és otthon feküdtem egyedül a lakásban és visítva röhögtem. Délután meg gyorsan megírtuk.
És nem lesz ebből főállás, megélhetés?
Vera: Lehet. Tominak a fejére kell lépni. Tévéfellépések kellenek.
Tomi: Mi hárman vagyunk, a gázsit tehát rögtön harmadolni kell. Az utóbbi fellépéseken egyébként kitaláltuk, hogy mi mégis inkább zenekar vagyunk, és mióta ezt gondoljuk, egész másképp kezeljük a helyzetet, ahelyett, hogy mi izgulunk, hogy viccesek vagyunk-e, felszabadultan éljük meg a helyzetet.
